Amikor komolyabbra fordult a feleségemmel a kapcsolatunk (még nem voltunk házasok), megbeszéltük, hogy négy gyereket szeretnénk majd. Abban is egyetértettünk, hogy három sajátot és egyet mindenképpen örökbe fogunk fogadni. Miután összeházasodtunk elkezdtük a „gyerekprojectet”, de sajnos nem igazán akart összejönni az elsõ. Rengeteg vizsgálat mindkét félnél, gyógyszerek, injekciók, míg egy szép napon a doktor bácsi az ultrahang alapján ajánlotta, hogy a következõ szerdán bújjunk össze. Meg is történt a dolog és ennek az eredménye elsõ gyermekünk Natália, aki idén lesz 10 éves. A fiammal szerencsésebb volt a helyzetünk , õ úgymond csak bepottyant és nagyon örültünk neki, hogy ilyen „egyszerûen” ment a dolog. Õ most volt 8 éves. Mindketten szõkék és kékszemûek, azért említettem meg ezt, mert ennek még a késõbbiekben jelentõsége lesz. Ezután teltek múltak az évek, neveltük gyermekeinket dolgoztunk, iskolába jártunk, építkeztünk, éltük mindennapjainkat.  Majd pár év múlva szerettünk volna továbbhaladni az elkezdett folyamatban, készen voltunk a harmadik „saját” gyermek jövetelére. De sajnos ez hosszas próbálkozások, orvos, gyógyszer, mûtét stb. ellenére sem jött össze. Ekkor döntöttünk úgy, hogy elindítjuk az örökbefogadás, nehézségekkel és problémákkal tarkított rögös útját. Jelentkeztünk az illetékes hatóságoknál, akik rögtön azt ajánlották, hogy legyünk nevelõszülõk. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a gyerek csak kölcsönben, átmeneti idõre lenne nálunk, de idõvel elkerül innen. Szerencsére volt egy elsõdleges pszichológiai vizsgálat, ami kiderítette, hogy mi nem vagyunk alkalmasak nevelõszülõknek, mivel érzelmileg nagyon kötõdnénk a gyermekekhez, és õ inkább az örökbefogadást ajánlotta. Ez hosszabb folyamat ugyan, de nekünk mindenképpen ezt kellene választanunk. Így is tettünk.
 

Ahhoz, hogy örökbefogadó szülõk lehessünk, további pszichológiai vizsgálatok következtek, és el kellett végeznünk egy tanfolyamot, amiben elmagyarázták a várható nehézségeket, és hogy mennyiben kell másképp foglalkozni egy örökbe fogadott babával. A tanfolyam nagyon hasznos volt, eleinte nem értettem miért kell olyanoknak is tanfolyamot végezniük, akiknek van saját gyermekük, de a végére beláttam, hogy ez szükséges. Talán szükséges lenne egy tanfolyam azoknak is, aki saját gyermekvállalásra készülnek. Szóval elvégeztük. Megállapították, hogy kiegyensúlyozott körülmények között élünk, és jöhet a gyermek.
Felkerültünk egy listára, ahol az örökbefogadó szülõk szerepelnek. Meg kellett adni a gyermek „paramétereit”. Mi 3 éves kor alatti gyermeket szerettünk volna. A párok általában egy év alatti, szõke hajú, kék szemû kisfiút szeretnének.
Aztán vártunk és jött az elsõ levél, amiben értesítettek, hogy lenne egy három éves kisfiú, de valahogy nem éreztük még, hogy õ lenne az igazi. Majd jött egy második levél, ebben egy nagyon beteg kislány volt, õt nem tudtuk vállalni.
Majd jött a harmadik, amiben egy három éves kislány volt, fekete hajjal,fekete bogár szemekkel, kicsit elárvultan állt egyedül, kicsit szimbolikus volt, ahogy a képen állt. Egy három éves (roma) kislány egyedül a világban.
Elmentünk, megnéztük, megtetszett, elõször egy hétvégét töltött nálunk, majd nem sokkal késõbb „megkaptuk” 30 napra, aminek a végén megszületett a határozat és immár jogerõsen is a szülei lettünk. Nemcsak a nevünkre vettük, hanem az anyakönyvi kivonatában, is mint szülõk szerepelünk és a születési neve is a miénk lett. Ez egy zárt örökbe fogadás, ahol az eredeti szülõ nem tudhatja hol a gyereke, de ha a gyerek akarja akkor 18 éves kora után megkeresheti vérbeli szüleit. Persze az életben ez nem volt annyira sima ügy, mint itt leírva, de helyhiány miatt nem foglalkozom most a bürokrácia útvesztõivel.
 

Fel sem merült bennünk a származás kérdése. Mi gyereket szerettünk volna elsõsorban. Lehetett volna zsidó, kínai, néger eszkimó, mindegy teljesen, de azzal tisztában voltunk, hogy valószínûleg roma gyermek lesz, mert az örökbe fogadható gyerekek legnagyobb része roma származású, de mint említettem bennünk ez nem keltett semmi averziót, sõt így, hogy roma gyermeket fogadtunk örökbe talán segíteni tudunk abban, hogy a következõ generáció már másként gondolkodjon, és másként lássa a roma-magyar kapcsolatokat mindkét fél részérõl.

Volt egy érdekes kérdés a tanfolyamon ahol 12 pár vett részt. A kérdés így hangzott: „Kik fogadnának örökbe roma származású gyereket?”
Az eredmény, sokkoló volt (belül azért éreztük, hogy ez így lehet, de átni azért mégis szörnyû), a 12 párból mi voltunk, akik rögtön jeleztük, hogy igen, majd némi habozás után agy másik pár is jelentkezett félve. A többiek kategorikusan elzárkóztak. Féltek a megkülönböztetéstõl, féltették a gyereket (bár szerintem magukat) a jövõbeni konfrontációtól és felsoroltak még száz (lényegtelen) érvet miért nem. De épkézláb érvelést nem hallottam, szerintem egyszerûen csak „rasszisták” de még maguknak is félnek beismerni, de azért a vallásosság fontos lehetett az életükben a velük folytatott beszélgetések alapján.
 

Mindenki gratulált, és õszintén csodáltak a bátorságunkért, amit én akkor sem és most sem igazán értek, mert szerintem ez nem bátorság kérdése. Csak egy rokontól kaptam élesebb hangot mikor megemlítettem, hogy örökbe fogadtunk egy gyereket elsõ kérdése az volt, hogy ugye nem olyan?
Kérdem: Milyen?
-    Hát olyan.
-    Cigány?
-    Igen.
Mondom, de cigány.
-    Jaj, nem tudjátok mit vesztek a nyakatokba bla bla bla
Ez volt az összes negatív élmény a családból.
 

A feleségem gyermek szakápoló, így bevállaltuk, hogy kezelhetõ betegséggel is vállaljuk az örökbefogadást, például allergia, asztma.
Heni is asztmás, gyakorlatilag két hetenként volt kórházban, havonta voltak rohamai, de mióta nálunk van azóta egy-egy erõsebb köhögési periódusnál komolyabb problémánk nem volt vele.

Persze, hogy tudja, sõt emlékszik is a testvéreire, akikkel együtt volt az otthonba. Mindig a maga korának megfelelõ módon kell kezelni azt, hogy miért is került hozzánk, mivel ha eltitkoljuk elõle, akkor sosem lenne egy olyan jó idõpont, amikor közölni lehet vele, mindenképpen sokkoló lenne, így meg vele együtt fejlõdik a tudatában miért is, és hogyan van velünk és mindig tudja, hogy szeretjük, és ugyanúgy tekintünk rá, mint a saját gyermekeinkre.

Szerencsére eddig semmilyen komoly megjegyzés nem ért bennünket, sõt az emberek mindenütt – nem csak az oviban- pozitívan álltak a dolgainkhoz. Egyedül egy kis megjegyzés volt, ami talán negatív lehet, tetû járvány volt az oviban és az óvónõ, megjegyezte, hogy Henit biztos jobban szeretik a tetvek, de csak nevettem rajta.

Feleségem hat órában dolgozik, így több ideje van a gyerekekre, harmadik diplomáját szerzi éppen, szociális igazgatást tanul. Én másoddiplomámat végzem éppen, logisztikai menedzsment szakon, mûszaki igazgatóként dolgozom, szabadidõmben zenélek. Az elmúlt tíz évet mindketten tanulással és munkával töltöttük.
 

Azt, hogy legyen büszke származására, mert talán az utolsó népek egyike, amelyik erõsen õrzi a kultúráját, ahol a családnak nagyon fontos szerepe van (nincs roma hajléktalan például), amelyik a zenében kimagaslóan tehetséges, (ez Henin is látszik, imád énekelni, ha gitározok, mindig nézi) és az, hogy most ilyen helyzetben vannak az elsõsorban a többségi társadalom felelõssége. Van egy olyan vélekedés miszerint a többségi és kisebbségi társadalom közötti problémák kialakulásáért a felelõsség hasonlóan oszlik meg, mint a többség kisebbség számaránya. Ha 10% a roma származásúak részaránya akkor 10%-ban felelõsek a kialakult helyzetért, de ez így kissé le van egyszerûsítve, bár lehet benne valami.

Ez nehéz kérdés. Nem tudom, vannak e egyáltalán általánosan alkalmazható tanácsok, szabályok. Talán a nevelés az, amivel fel lehet készíteni a jövõ kihívásaira, de remélem azt is, hogy mire õ felnõtt lesz nem is lesz szükséges ezzel egyáltalán foglalkozni, bár lehet, túl optimista vagyok.