Egy temetés margójára

Írta: Szakály Csaba

Szeptember 24-én utolsó útjára kísértük Lakatos Zsanettet. A koporsóján az állt: élt 3 hónapot. Ez alatt lakhelye egy kis kunyhó volt a beregszászi szeméttelepen; egy romos, koromfekete füstös szobában élt három testvérével. A halál oka: fulladás.

A szeméttelepen néhány ház áll, összetákolt, omladozó épületek. A házaktól határolt udvaron fa, üveg és kartonpapír hulladékok kupacokba rakva, köztük leginkább mezítelen, szutykos gyerekek játszanak. Néhány szárnyas is kapirgál. A felnõttek a nagyház lépcsõin ücsörögnek, múlatják az idõt. A nap nagy része így telik el, csak amikor a szemetes kocsik jönnek, akkor mozdulnak. Õk itt monopolhelyzetben vannak, hiszen helyben laknak. Mások, a város túlvégérõl idevetõdõ táboriak, azok idegenek, betolakodók errefelé. A gyerekek felcsimpaszkodnak a sártengerben lassan vánszorgó teherautók platójára és már el is kezdõdik a kincsgyûjtés. Hamarosan a felnõttek is beérik õket, és gondosan szortírozzák a mások hulladékát. Az összegyûjtött üvegeket kimossák, leadják, ami használható, megreparálható, az hazakerül. Így van a családoknak tévéje, rádiója, széke. Munkahelye egy asszonynak van, õ az egész telepen kiemelkedik gondosságával, határozottságával. Valahonnan Tádzsikisztánból hozta az ura, észre se venni, úgy felvette a magyart. Szeretik, mert rendet tart, fizeti a többiek helyett is a telep villanyszámláját, mert tudja, ha nem fizeti, azonnal levágják. Nyolc gyerekük van, egyik-másik már házastárssal, gyerekekkel lakik a csepp szobában, de jólesik az akol melege. Meg hát nincs is hova menni.

 A mai nap azonban más. Halottól búcsúznak, egy apró kicsi lénytõl. A nyitott fakoporsót körülállják a szeméttelepen élõk; a megbarnult testet szép selyem borítja, arcán angyali mosoly rögzült. A felnõttek szedett-vedett gyászruhába öltözve bámulnak csendben maguk elé, vagy gyújtanak rá egy cigarettára. A gyerekek hiányos öltözékben, megmosakodva várják, hogy mi fog következni, és lopva pillantanak csak a koporsóra. A fedélre közben vastag fekete filctollal, gyöngybetûkkel rákerül a változtathatatlan tény: Zsanettka élt 3 hónapot. Ennyit tudunk róla, a lehetõség, hogy valakivé váljon, nem adatott meg neki. A halotti levél szerint éjszakai szoptatás utáni fulladás okozta a halálát. Reggel felkeléskor vették észre, hogy a baba mozdulatlan. Az anyuka, kezében egy gyerekkel a koporsó mellett áll; arcán az elmúlt napok rémülete, a kialvatlanság és a beletörõdés szomorúsága. A telep legöregebbje, a mindenki öregapja most józan, kopottas zakóban, botra támaszkodva keresi helyét, és talán a szavakat is. Aztán megkezdõdik a szertartás, minden szertartásosság nélkül, inkább csak együttérzésbõl. Idõnként egy ember kifut a telep betonkerítéséig, hogy elsõként közölhesse, megjött a halottas kocsi. A lefedett koporsót ketten emelve elindul a szomorú menet, viszik a kislányt ki a szemétbõl, ahová megszületett, ahol az életét leélte volna koszosan, kizárva a jólét minden adományából. Ahol a többi testvére, és még vagy húsz gyerek él majd továbbra is, kormos szobákban összezsúfolódva, szemétbõl kikeresve a játékait, segélyekért sorban állva valamelyik missziónál. A kis Zsanettka a szemétbõl az égbe ment, a földi lét legalsó bugyrából a mennyei dicsõségbe, egyenesen az Atya ölelõ karjaiba. A szeméttelepiek pedig próbálnak rendezett sorokban lépést tartani a földi maradványait szállító halottas kocsival. Régi szokás szerint a köztemetõig gyalog kísérik az eltávozottat, a menetet megelõzni illetlenség, és a szembejövõk is kikapcsolják a motort, amíg azok elvonulnak. Így van ez akkor, ha gazdagot, befolyásost temetnek, és így van akkor is, amikor egy szegényt. A halál tiszteletet követel, emlékeztet minden élõ sorsára. A sírgödörnél még rövid igehirdetés, majd halk Istent dicsérõ ének. Papra nem futotta, misszionáriusok temették, akik hetente kijárnak a szeméttelepre tanítani õket a Bibliára. Még zajlik a temetés, mikor tekintélyes gyászmenet közeledik a temetõkertben, és halad el a kis csapat mellett. A két gyászoló tömeg egy pillanatra szinte összeér. Jólöltözött, komoly urak és hölgyek tekintenek a sír felé, ahol nincs pap, és nincsenek drága koszorúk, csak az igébõl merített remény, hogy Zsanettka egy szebb világba érkezett, ahol nem evilági mércével mérik az ember értékét.   

                                                                                                       Szakály Csaba, Beregszász

Az írás elõször a Kelet-Európa Misszió újságjában jelent meg.