Sötétség és fény
   Írta: S.Zita      
Zsolt. 139. Még amikor csak terv volt, hogy a Dunakanyarban, egy hegyen fogok lakni, egyik este, imaalkalom után, az utolsó buszjárattal mentem... , hogy kipróbáljam, hogy is jutok majd el új otthonomhoz . Az út gyalog fél óra , felfelé, leginkább fákkal övezett, eső-patak-mosta szerpentinen. Egy darabig nem is volt gond, mert volt világítás, de volt egy olyan szakasz, ahol a fák egymásra borultak, alagutat alkotva - ott viszont semmi, még lámpaoszlop sem volt. Mikor megláttam a sötétséget, félelem lett úrrá rajtam. Mintha egy mély kútba kellett volna ugranom....Mondtam: -Uram, én ebbe a sötétségbe bele nem merek menni! Nem volt más lehetőségem, csak előre ... a sötétbe....(Haza már nem tudtam menni, mert nem volt visszafelé sem járat) Ott álltam megkövülve . Kis idő múlva meghallottam egy autó zaját. Akkor viszont kimondhatatlanul megrémültem... egy nő..... éjfél felé.... egyedül az erdőben....a sötétség előtte.....! Az autó lámpája elvakított, amíg el nem ment mellettem....., egy dzsip volt.... majd láttam, hogy távolodik lassan, de láttam a hátsó lámpáit is ! Nem tudom, hogy hogyan, de megindultam a két kis piros fény után.... a sötétségbe. Addig láttam ezt a két kis fényt, amíg ki nem jutottam világosabb, ligetes és lakott részre, onnan már nem messze volt leendő otthonom. Otthon lehuppantam - még reszketve - a székre.... végiggondoltam ezt a csodát. Az Úr küldött nekem két kis piros fényt, hogy el tudjak indulni ! Soha többé nem féltem a sötétben! Nagyon sokszor hasznomra volt ez az esemény, hogy Isten soha nem hagy el ! Mikor látja, hogy kétségbeesünk, félelemtől lépni sem merünk, Ő küld segitséget!!! Mindig! Ha sötétségben is kell járnunk, Ő küld fényt, ad erőt, hogy menjünk! A 2. történet A Dunakanyarban, egy hegyen laktam pár évig. Imaalkalmak után az utolsó buszjárattal mentem mindig haza. Onnan fél óra volt gyalog felfelé, nappal gyönyörü szerpentin, aminek a köveit, betonját a hegyről lezúduló eső, hó göröngyösre mosta. Fák övezték sűrűn, a gyökerek alkották az út oldalát. Este-éjszaka nagyon kellett figyelni, hogy hova is lép az ember. Többször szinte botorkáltam, mert nem láttam a hepe-hupákat. Ezek ellenére, imádkozva, énekelve "sétáltam" fel a hegyre. Ha nem világított a Hold, bizony volt olyan is, hogy elestem. Egy ilyen eséskor vettem észre, hogy az összeboruló fák között mégis látni egy kis világosságot, mert az ég nem fekete. Ekkor tanultam meg, hogy nem az útra kell néznem, hanem felfelé, a fák koronája fölé. Érdekes, hogy többé nem estem el, sőt el sem botlottam, mert mindig felfelé néztem. Megmutatta az Úr, hogy így kell tennem az életben is! Mindig felfelé, a fény felé kell fordulni, Rá kell nézni, és akkor nem esek el! Nem a köveket, göröngyöket kell figyelni, hanem mindig Őrá! Zita
|
Köszönjük