Steven Estes & Joni Eareckson Tada
Amikor Isten sír
Véresre pofozták azt az arcot, amelyért Mózes könyörgött, hogy láthassa, és tilos volt látnia. A tövisek, amelyeket azért küzdött Isten, hogy megátkozza a Föld lázadását, most saját szemöldöke körül meredeztek…
- Feküdj a hátadra!- Az egyik felemeli a bunkót, hogy mélyen beverje a nagy szöget. De a nagy katona szívének tovább kell lüktetnie, miközben leszorítja a fogoly csuklóját. Valakinek percről percre fenn kell tartania a katona életét, mert magától senkinek sincs ilyen ereje. Ki látja el levegővel a tüdejét? Ki ad energiát a sejtjeinek? Ki tartja össze a molekuláit? Csak a Fiúban áll fenn minden. Az áldozat akarja, hogy a katona tovább éljen, ő ad a harcosoknak további létet. A férfi meglendíti a karját. Miközben a katona a karját lendíti, a Fiú visszaemlékszik, hogyan tervezték meg az Atyával az emberi alkar középső izmát - az érzéseket, amelyekre képes lesz. A terv hibátlannak bizonyul- az idegek nagyszerűen teljesítenek.
–Fel vele!- Felemelik a keresztet. Istent mutogatják alsóneműben, aki alig tud lélegezni.
Ezek a fájdalmak azonban csak bemelegítések a másik és egyre növekvő rettegéshez képest. Egy idegen érzésre lesz figyelmes. Ezen a napon, egy nem is földi rothadás szaga kezd terjengni, de nem az orra körül, hanem a szívében. Szennyesnek érzi magát. Az emberi gonoszság, a lelkünkből jövő élő ürülék kezd felkúszni tiszta lényén. Az Atya szemefénye megbarnul a rothadástól. Az Atya! Így kell szembenéznie Atyjával! A mennyből most maga az Atya kel fel, mint a felzavart oroszlán, megrázza sörényét, és üvölt a keresztfán függő férfi kiszáradt maradványa ellen. Sohasem látta még a Fiú, hogy az Atya így nézne rá, sohase érezte még forró leheletét. Az üvöltés azonban megrázza a láthatatlan világot és elsötétíti a látható eget. A Fiú nem ismeri meg ezt a szemet.
„Embernek fia! Miért viselkedtél így? Csaltál, bűnös kívánságaid voltak, loptál, pletykáltál, gyilkoltál, irigykedtél, gyűlöltél, hazudtál. Átkozódtál, raboltál, paráználkodtál, szórtad a pénzt, zabáltál, engedetlen voltál, sikkasztottál és Istent káromoltad. Ó, hány kötelességedet nem teljesítetted, hány gyereket hagytál magára! Ki nem vett ennyire tudomást a szegényekről, ki játszotta így a gyávát, ki nézte le így az én nevemet? Beképzelt, szánalmas részeg- te, aki zaklatod a kisfiúkat, gyilkos kábítószerekkel kereskedsz, bandákban utazol és kigúnyolod a szüleidet. Ki adott bátorságot ahhoz, hogy elcsald a választásokat, forradalmat robbants ki, állatokat kínozz, és démonokat imádj? Soha nincs vége a listának? Szétromboltál családokat, megerőszakoltál szüzeket, aljasul viselkedtél, selyemfiú voltál, megvásároltad a politikusokat, pornófilmeket készítettél, megvesztegethető voltál. Épületeket gyújtottál fel, tökéletesítetted a terrorista módszereket, hamis vallásokat alapítottál, rabszolgákkal kereskedtél - élvezted minden morzsáját, és mindennel büszkélkedtél. Gyűlölöm, utálom benned ezt! Egyszerűen fojtogat az utálat az iránt, amit benned látok! Nem érzed a haragomat?”
A Fiú természetesen ártatlan. Maga a bűntelenség. Az Atya tudja ezt. Az isteni pár azonban egyezséget kötött, és most be kell következnie az elképzelhetetlennek. Az Atya úgy fog bánni Jézussal, mintha személyesen lenne felelős minden valaha elkövetett bűnért.
Az Atya figyeli, miközben szívének kincse, önmaga tükörképe, fuldokolva belesüllyed a nyers, folyékony bűnbe. Jahvénak az emberiség ellen minden században felhalmozott haragja egyetlen irányban robban. „Atyám! Atyám! Miért hagytál el engem?” A menny azonban bedugja a fülét. A Fiú felnéz arra, aki nem tud, nem akar lenyúlni, sem válaszolni. A Szentháromság tervezte így. A Fiú elviselte. A Szentlélek tette képessé rá. Az Atya visszautasította a szeretett Fiút. Jézus, a názáreti Isten- ember elveszett. Az Atya elfogadta a bűnért hozott áldozatát és megelégedett. A szabadítás végbement.
„Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk.”
Apcsel 2:32
Részlet J. Harris Társtaláló c. könyvéből
Fordította: Kisházy Mária
Szóljon hozzá!
Köszönjük