Gergő története

Írta: Lengyel Gergõ

Nem hívő családból származom, ennek ellenére Édesanyámtól hallottam először Jézus Krisztusról. Erre a mai napig tisztán emlékszem. 1996 nyarán költöztünk Csobánkára, azelőtt nagyon sokat kirándultunk, főleg Pilisborosjenő és Üröm környékén. A két települést összekötő út mentén volt egy kőből készült emlékmű, ami Jézust ábrázolta, amint keresztre van feszítve. Furdalt a kíváncsiság, hogy kiről készült az a szobor, és Édesanyám mesélte el, hogy Jézus Krisztusnak hívják, és meghalt, de a harmadik napon nem találták a sírjában, csak a lepedőket, mert feltámadt. Pontosan így mesélte el nekem. Valami már akkor megmozdulhatott bennem, mert onnantól kezdve a pihenőhelyemnek nyilvánítottam azt az emlékművet, és ott mindig megálltunk pihenni. Egyszer ez nem sikerült, mivel egy kis csapat katona pihent ott, és akkor nagyon csalódott lettem. Amikor Csobánkára költöztünk, Isten továbbra is próbált közeledni hozzám. Édesanyámnak volt egy kis kék Bibliája. Egyszer a kezembe került, és akkor elvette tőlem, mondván, hogy ez nem nekem való. El is tette valahova, de később mindig megtaláltam, annak ellenére, hogy nem láttam hova dugta. És ez sokszor lejátszódott, akárhová rejtette, mindig megtaláltam.

Mondhatjuk, hogy Istenben igazából mindig is hittem. Tudtam, hogy létezik, és imádkozni is próbáltam Hozzá. Viszont nem ismertem teljesen. Azt hittem, hogy büntet is, és amikor valami rossz történt velem, azt hittem, hogy azzal Ő büntetett meg engem. Nem sokkal később megtudtam azt is, hogy a jó emberek a Mennybe, a rosszak pedig a pokolba kerülnek. Valahogy nem foglalkoztatott a dolog, mivel mellette különböző dolgok kötöttek le. Sokat foglalkoztam a földönkívüliekkel, kísértettörténetekkel, ezotériával, és kedveltem a különböző szerencsehozó tárgyakat, amuletteket. A szexuális bűnökbe is igen komolyan beleestem. Ezek után időnként eszembe jutott, hogy vajon van-e bármilyen halovány esélyem arra, hogy a Mennybe kerüljek. Féltem a haláltól is, sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lehet a halál után. Leginkább valami sötétséget tudtam elképzelni, amiben vagyok, de mégsem vagyok, mert nem is élek. A reinkarnáció gondolatát érdekesnek tartottam, és eljátszottam a gondolattal, de valahogy nem éreztem közel magamhoz az irányzatot.

A gimnázium 4. évében indított Isten egy újabb „rohamot”, hogy Magához hívjon. Dicsőség Neki érte! A gimnáziumomnak az egyik franciatanára, és egykori tanítványa közösen indított egy beszélgetéssorozatot, Péntek esti okosságok címen. Ezeken az alkalmakon fogott meg Isten igazán. Akkoriban olvastam életemben először a Bibliát, és az volt a legnagyobb kérdés bennem, hogy hogyan kell nyitott szívvel olvasni a Bibliát. Ezeken az alkalmakon jöttem rá, hogy nekem szükségem van Istenre, és akarom, hogy az életem része legyen. Az Okosságok után Mátrix-beszélgetések folytatódtak. Itt sokkal inkább volt szó Istenről, és bennem is egyre inkább merültek fel kérdések, és ezekkel bombáztam az alkalmak vezetőjét. Elmesélte nekem a bemerítésének a történetét is, és akkor megijedtem; talán nekem is bele kell ugranom egy tóba? Ugyanis akkoriban még igen erős víziszonyom is volt. Említette, hogy ha ennyire érdeklődöm Isten iránt, akkor ellátogathatnék egy istentiszteletre vasárnap, ha van kedvem. Természetes, hogy volt kedvem ellátogatni, és amikor elindultam otthonról, nagyon izgatott voltam. Folyton ez járt a fejemben: „Most találkozhatok Istennel!” Emlékeim szerint aztán nem találkoztam Vele, az alkalom viszont nagyon megfogott. Annak ellenére, hogy a csapat 97%-a ismeretlen volt számomra. Igyekeztem rendszeresen járni, azonban akkor még úgy csináltam, hogy azokon a vasárnapokon nem mentem, amikor Forma-1 volt, ugyanis nagy rajongó vagyok.

Nem túl rövid szervezkedés után, 2008 októberében jött el számomra a nagy alkalom, abban a hónapban merítettek be engem. A mai napig tisztán emlékszem a látomásra a víz alatt. Amikor az arcom is a víz alá került, becsuktam a szememet, mégis azt láttam, hogy egy kékesen áttetsző víztükör alatt vagyok, ami fölött ragyog a nap. Csodálatos érzés kerített hatalmába, miután kijöttem a vízből, rendkívül boldog voltam, de nem csupán aznap. A mai napig nagyon boldog vagyok, és alig van olyan nap, amikor nem jut eszembe a bemerítésem napja.

Azóta megindultak a változások az életemben. Például a depresszióm teljesen megszűnt, és most nyáron megsemmisült a víziszonyom is. Nem csupán a mélyvíztől féltem, hanem olyan vizekbe sem mertem belemenni, aminek nem látom az alját. Az őrbottyáni táborhely tavába azonban első nap belegázoltam, és a tó nem engem ragadott a mélyébe, hanem a víziszonyt. Úszni még ugyan nem tudok, de ami késik nem múlik. Ami még változás, hogy sokkal inkább együtt tudok érezni az emberekkel, nagyobb sajnálatot érzek irányukban, mint korábban. Sokkal inkább működik egyfajta lelkiismeret is, amikor ilyesmiket érzek: „Ezt nem kellene megtenni, azt meg kellett volna tenni.” Engedelmeskedem is ezeknek a sugallatoknak, és utána mindig jól érzem magam. Álmokat is kaptam már az Úrtól, ezért léptem be a gyülekezet imacsoportjába. Sőt, ami a leginkább hiterősítő volt szerintem, amikor azt éreztem, hogy maga Jézus Krisztus áll mellettem, miközben arra vártam, hogy felszállhassak a buszra. Mindez fantasztikus élmény volt számomra. Vannak dolgok viszont, amikkel még mindig küszködnöm kell. Például szóban elég nehezen tudom kifejezni magam a mai napig. Valamint még mindig félek kicsit, amikor a Jézus által megkezdett munkát kell folytatnom. Nehezen tudom hirdetni az Örömhírt, legalábbis szóban. De tudom, hogy az Atya mellettem áll, és idővel ezek is meg fognak változni.

Nagyon boldog vagyok, hogy Isten véghez vitte akaratát, és nem volt hajlandó feladni, hogy magához hívjon engem. Visszagondolva az Úr nélküli életemre, és összevetve a mostanival, ég és föld a különbség. Nem akarok többé Nélküle élni, és mivel megígérte, hogy sose fog engem elhagyni, nem is félek ettől. Én se fogom többé elhagyni Őt, és igyekszem minden cselekedetemmel szolgálni, megörvendeztetni a mi Istenünket.