Van-e megbocsátás a holocaust után?

Írta: Rose Price

Ha úgy érzed, hogy nem tudsz megbocsátani valakinek, még akkor sem tudsz senkit úgy gyûlölni, mint ahogy én gyûlöltem a németeket. Kivették a gyomromat. Huszonhét operáción mentem keresztül, mielõtt Berlinbe érkeztem.

A hitleri holocaust egyik túlélõje vagyok. Szeretõ és gondoskodó családban születtem és nevelkedtem, egy lengyelországi kisvárosban. Összetartottunk. A rokonaim nem laktak messze egymástól, így ha esett az esõ, és be kellett húzódni a legközelebbi házba, az ember mindig egy unokatestvér, egy nagynéni vagy egy nagybácsi otthonába találta magát.

Erõsen ortodox neveltetésben részesültem. Az anyám azt oltotta belém, hogy a judaizmus az élet. Soha nem tudtam, hogy mi a különbség a legszentebb ünnepek és a kisebb ünnepek között. Az ünnep ünnep volt, és kész. Még a sábeszeket is nagy ünnepként tartottuk.

Az édesanyám és a nagymama már szerdán elkezdtek a sábeszre készülõdni és megsütötték a challa-t (kalácsot). Pénteken elõkészítették a halat, a csirkelevest, és meggyúrták a tésztát. Délután elvittük a pékhez a cholent - a húsból, zöldségekbõl és krumpliból készült egytál ételt -, hogy készítse el.

Különleges fürdõt vettünk, és a legszebb ruhánkba öltöztünk. Az asztalra a gyönyörû fehér terítõ és a létezõ összes ezüst evõeszközünk is felkerült.

Az étkezések ideje állt a családi élet középpontjában. Péntek este pedig halat ettünk. Édesapám hazajött a zsinagógából és elmondta a kiddist-t (bor és a kalács felett mondott áldás) a bor és a challa fölött, majd megáldotta a gyerekeket.

Szombat reggel a zsinagógába mentünk. Az istentisztelet után megálltunk a péknél és hazavittük a cholent. Mindannyian nagymama asztala körül ültünk, és élveztük a sábeszi ételt.

A náci borzalom

Amikor Hitler átvette a hatalmat, a változások gyorsan következtek. A németek 1939. szeptemberében szállták meg városunkat. Egy nap az iskolában, nem sokkal a megszállás után, az összes zsidó tanulót elõrehívták az osztályteremben. A tanárunk, aki mellett egy õr állt, ezt mondta: - Ne merészeljetek soha többé visszajönni az iskolába, mert zsidók vagytok.

Akkor tíz és fél éves voltam. Mindannyian teljesen meg voltunk rettenve.

A németek következõ lépése az volt, hogy kilakoltattak az otthonunkból, és arra kényszeríttettek, hogy a gettóban éljünk. A város összes zsidó lakóját elvitték, és egyetlen utcába zsúfolták össze.

A két évvel idõsebb nõvérem és én az elsõk között voltunk, akiket elûztek. Éppen a nagymamát mentünk meglátogatni, amikor a németek megragadtak, és egy lõszergyárba vittek dolgozni.

Borzalmas volt, mert a meleg családi fészekbõl egyszerre a dermesztõ hidegbe kerültünk. A szeretõ, ölelõ családból pedig egy olyan ember kezébe jutottunk, aki folyamatosan korbáccsal vert minket. Egy ideig esténként visszamentünk a szüleinkhez.

Egyik nap azonban ahelyett, hogy haza engedtek volna, az erdõbe tereltek. Azon a nyáron még gombát, áfonyát és málnát szedtem ugyanebben az erdõben, most pedig be voltam zárva egy börtön-táborba.

Elképzelhetetlen, amit azok az emberek tettek velünk. Csaknem leírhatatlan. Hajnalban ébresztettek fel bennünket, amikor még sötét volt. Nem számított az, hogy milyen volt az idõ, ki kellett mennünk és ötösével sorba álltunk azért, hogy megszámoljanak.

Egész nap a gyárban dolgoztunk. Olyan gépet kezeltem, amely egy alumínium darabot puskagolyó méretûre tágított. A töltényt meg kellett zsírozni, majd megtöltöttem, utána pedig elvittem a hüvelyeket.

A megszállás elõtt az volt a legfontosabb feladatom, hogy iskolába járjak, tanuljak, hazamenjek, az édesanyámnak segítsek a házimunkában, kertészkedjek és vigyázzak a kishúgomra. Most pedig azt mondták, hogy vagy megtanulok azon a gépen dolgozni vagy meghalok. Így gyorsan kellett tanulnom.

Egy ideig sírtam, egy napon azonban elfogytak a könnyeim. Ez az után történt, amikor a várost kiürítették és tudtam, hogy soha többé nem fogom látni a szüleimet, a családomat. Ez volt az utolsó nap 25 év alatt, hogy sírtam.

Eleinte még imádkoztam. Úgy keltem fel reggelenként, hogy elmondtam a Modeh Ani-t, a nap folyamán pedig a Sema-t, és csak imádkoztam Istenhez. Az egyik nap azért imádkoztam, hogy Isten küldje el az édesanyámat, mert éhes voltam és honvágyam volt. Anyai ölelésre volt szükségem a verések helyett. Le akartam mosdani, mert csupa mocsok voltam, de nem volt szappan. Imádkoztam, de semmi nem történt. Amikor egy imádságomra se, érkezett válasz, arra a következtetésre jutottam, hogy nincs Isten.

A koncentrációs táborok

Egyik koncentrációs táborból a másikba vittek, végül Bergen-Belsbe, majd Dachauba kerültem. Nehéz elhinnem, hogy ilyen borzalmakat kellett átélnem. Bergen-Belsben iszonyatos, iszonyatos dolgok történtek velünk. Kínoztak minket. Egy termõföldre vittek és arra kényszeríttettek, hogy a félig fagyott földbõl cukorrépát ássunk a puszta kezünkkel. Emlékszem, hogy a kezem nagyon vérzett.

A táborban nagyon sok nehézséget tapasztaltunk meg. Az egyik különösen is kegyetlen élmény most is elõttem van. Egy nap, amikor a termõföldön cukorrépát ástam - akkorra már mintha a normális értelem is elhagyott volna, hiszen több éve éltem ilyen körülmények között - ,úgy döntöttem, hogy ellopok egy répát és megeszem. Elhatároztam, hogy aznap éjszaka a hasam nem fog fájni az éhségtõl. Napi adagunk nem volt több egy fél centi vastag szelet kenyérnél - amelynek 80%-a fûrészpor volt - és egy bögre kávé. Ez volt huszonnégy órára a kosztunk. Nyilván ez alig volt elég még arra is, hogy életben maradjunk, nemhogy kibírjuk a munkát a nagy hidegben.

Amikor az õr elkapott, nagyon megvert, annyira, hogy a mai napig is, amikor errõl beszélek, érzem a kilencágú korbácsot a hátamon, az arcomon, az egész testemen, és azt a büntetést, hogy a karomnál fogva függesztettek fel - mindezt azért, mert elloptam egy cukorrépát.

Már csak a hideg idõ is sokunk halálát okozta, mert nem volt megfelelõ ruházatunk. Órákon keresztül kellett sorban állnunk, nem számított az, hogy milyen nagy volt a hó, vagy, hogy félig csupaszok voltunk, cipõ nélkül.

Az egyik alkalommal teljesen meztelenül sorakoztattak fel egy kísérlet céljából, hogy megnézzék, mennyi ideig tart, amíg megfagy a vér. A mai napig is, ha hideg idõben az ujjaim megdermednek, eszembe jut az a nap, amikor a testem kezdett megfagyni. Az egyetlen oka annak, hogy túléltem ezt a kísérletet az volt, hogy többen rám estek, és a testük melegen tartott.

Azon a napon, amikor azt mondtam, hogy nincs Isten, elhatároztam, túl fogom élni ezt az egészet. Amikor valóban túléltem, azt teljesen magamnak tulajdonítottam. Késõbb azonban felismertem, hogy az Úr volt az, aki segített.

Azonban voltak napok, amikor azt gondoltam, nem fogom kibírni. Dachau felé tartva bombázni kezdték vonatunkat. Ahogy az erdõbe futottunk, minél távolabb a vonattól, azt gondoltam: Elég volt. Elég töltényt csináltam már. Használják nyugodtan ellenem azokat a golyókat. A halál jobb megoldásnak tûnt, mint az élet.

Egyszer, amikor még a szülõvárosomban levõ táborban voltam, valakivel a termõföldön vágtam keresztül, és valamin elmosolyodtam. A mosolygás vétkéért a németek huszonnégy órára a szennyvízcsatornába dobtak. A lábujjaimon kellett állnom, hogy meg ne fulladjak. Akkor nem lehettem több tizenkét évesnél.

Egy másik nehéz idõszak akkor következett be, amikor a nõvérem, aki ugyanabban a táborban volt, elkapta a tífuszt. Õ volt a családom utolsó élõ tagja, és arra gondoltam, hogy nem fogom tovább bírni, ha õt is elvesztem. Az õrök idõnként megjelentek, hogy megnézzék, kik a betegek. Azután kivitték és otthagyták õket, hogy megfagyjanak. Ráfeküdtem a nõvéremre, hogy megvédjem, és amikor fel kellett tenni a kezeket, - ezzel bizonyítani azt, hogy az emberek egészségesek -, a saját kezemet emeltem fel a nõvérem helyett.

Akkor még nem ismertem az Urat. Azt gondoltam, ha egyáltalán van Isten, azért szenvedek a koncentrációs táborban, mert õ vitt oda. Késõbb jöttem rá, hogy ez hazugság, mert õ segített.

Fejlövésre várva

Kétszer választottak ki arra, hogy agyonlõnek. Mindkét esetben, amikor az õrök kinyitották a bilincsemet, elfutottam. A második alkalommal belebotlottam az egyik õrbe. Nagyon rohantam, így továbbvitt a lendület, miután nekimentem. Az õr mégsem látott meg. Csak Isten tehette, hogy nem vett észre. Ha meglátott volna, rögtön agyonlõ. Föltekintettem rá és bemenekültem a tábor erdõs részére.

Amikor végül 1945. májusában felszabadultunk, tele voltam bosszúvággyal mindazért, amiken keresztül mentem. Teljes szívbõl gyûlöltem a németeket. A meg nem bocsátás szó szerint megmérgezte a testemet, amely miatt huszonkétszer kellett operálni.

Kerestem valakit, aki hajlandó arra, hogy bombát dobjon Németországra és Lengyelországra. A családom minden tagját elveszítettem - közel száz rokont -, kivéve a nõvéremet és egy nagynénémet.

Az új életem

Miután felszabadultunk, Amerikában telepedtem le, férjhez menetem és gyermekeket szültem. Bár gyûlöletem Istent, aktívan részt vettem a tradicionális zsinagógai életben. Fontosnak tartottam, hogy a gyerekeim tanuljanak a judaizmusról, de én nem tudtam õket tanítani, mert belülrõl üres voltam. Kifelé a legjobb zsidó voltam. Aktívan segítettem a héberiskola építésében. Még azon is munkálkodtam, hogy a hitközösség nõi csoportjának elnöke legyek.

Ha akkor valaki megkérdezte volna: - hiszel-e Istenben? - , azt válaszoltam volna, hogy nem. Még ma is sok rabbi van, aki nem hisz a Bibliában, és csak nagyon kevesen hisznek Istenben. Hittem azonban zsidó identitásom és a hagyomány megtartásában.

A lányom hisz Jézusban

Egy nap tinédzser lányom odajött hozzám és a legrosszabb hírt közölte velem, amit valaha is el tudtam képzelni. Ezt mondta: - Anya, hiszek Jézus Krisztusban, õ a zsidó Messiás.

Majdnem szívinfarktust kaptam. Elmondtam neki, hogy mit tett ez a Jézus Krisztus a családunkkal, és miért nincsenek nagynénjei és nagybátyjai. A náci õr újra és újra azt mondta, hogy mivel én megöltem Jézus Krisztust, Jézus gyûlöl engem, és azért vagyok ezekben a táborokban, hogy elpusztítson.

Amikor hét vagy nyolc éves voltam, egy lengyel pap fejbe vágott egy kereszttel azért a "bûntettért", hogy a temploma elõtti járdán mentem.

Ezért a halált jelentette számomra az, hogy a lányom hisz Jézusban. Kidobtam a lakásból. Nem tudtam a házamban ezzel az ellenséggel együtt élni. Amikor a férjem elment oda, ahová a lányom költözött, hogy meglátogassa, õ is hívõ lett. Ezt a házat ugyanis arra használták, hogy zsidók számára beszéljenek Jézusról.

A kisebbik lányom még mindig egy héber magániskolába járt. Valahogy azonban megtudtam, hogy titokban õ is messiás-hívõ lett, amiért megvertem. Miután a férjem is elfogadta az Urat, otthon a Példabeszédek 30,4-et olvasta fel nekem. Én nem tudtam, mi az a Példabeszédek 30,4, de amikor a férjem elmondta, hogy hívõ lett, õ is hitszegõvé vált a szememben. A rabbi semmit sem tudott vele kezdeni. A férjem nagyon makacs volt.

Kész voltam arra, hogy elhagyjam a családomat, de nem tehettem. Egy ügyvéd barátom figyelmeztetett: - Ha elmész, a hatóságok kiskorú gyermekeid elhagyása miatt börtönbe csuknak.

Az elsõ családomat Hitler idején veszítettem el, most pedig a másodikat kezdtem elveszíteni; mindez emiatt a Jézus miatt. Kész voltam szemtõl szembe találkozni Jézussal, és megölni õt.

Miden lehetõséget megragadtam, hogy a gyerekek szívére beszéljek. Elõször beszéltem nekik a koncentrációs táborokról. Könyörögtem nekik. Igyekeztem rávenni õket, hogy utasítsák el ezt a zsidó ellenséget. Kétezer éven át üldöztek minket, mert azt hitték ;errõl az emberrõl, hogy õ volt a Messiás. Mindent elmondtam, amit csak tudtam, de semmi sem segített.

Amióta a férjem hívõ lett, ragaszkodott ahhoz, hogy a lányunk hazajöjjön. Folyamatosan tanúságot tettek nekem. A zsidó Bibliámat rendszeresen nyitva találtam, benne papírcetliken igéket. Nem tudtam, hogy azok a Szentírásból vett Igék, mert nem ismertem a Bibliát.

Megyek a rabbihoz

A rabbihoz rohantam, aki különbözõ bibliai igéket idézett, hogy azzal intézzek kihívást a családom felé. Õk azonban öt másikkal megválaszoltak.

A családom ösztönzésére megkérdeztem a rabbit Ézsaiás könyvének 53. részérõl. Így válaszolt: - Egyetlen zsidó sem olvassa azt, különösen nem egy zsidó asszony.

Tehát nem olvashattam el. Ugyanez történt a 22. Zsoltárral is. 328 prófécia szól az eljövendõ szenvedõ szolgáról, a Messiásról. Majdnem mindegyikrõl megkérdeztem a rabbit. Végül azt mondta, hogy ne menjek többé a zsinagógába, mert elolvastattam vele az Ézsaiás 53-at.

Ordítottam, sikítottam és kiabáltam: - Segítsen rajtam! Nem fogok erre az útra térni. De mit akar tõlem? Azt mondja, hogy a családom meghalt a számomra, mert hisz Jézusban. De akkor mondja meg, miért fogy el az élelem? Ki eszi meg az ételt? Miért van ilyen sok mosnivaló? Ha õk mindannyian halottak, akkor miért van mindez? Kérem, segítsen!

A rabbi azonban csak ennyit válaszolt; - Sajnos nem tudok önnek többet segíteni.

Leosontam hát a házunk alagsorába, bezárkóztam és elkezdtem olvasni az Újszövetséget. Elõször Máté evangéliumát olvastam és megértettem, hogy Jézus szelíd ember volt. Nem a népem gyilkosa, hanem egy nagyon szelíd ember.  Azután kezdtem elgondolkodni, hogy én tulajdonképpen miben is hiszek.

Egy másik rabbihoz is elmentem, hogy segítséget kérjek, aki ezt mondta: - Nézze, nem tudok segíteni magán, mert sokszor olvasom a Bibliát.

A milliomos

Nem sokkal ezután részt vettem egy vacsorán Arthur DeMoss házában. DeMoss úr gazdag keresztény üzletember volt, aki évente egyszer zsidókat hívott meg otthonába, hogy az evangéliumról beszéljen nekik. Megkérdezte tõlem, megengedném-e, hogy imádkozzon értem. Azt válaszoltam: - Az sem érdekel, ha a feje tetejére áll. Ez az ön lakása.

Ahelyett, hogy fejen állt volna, elkezdett értem imádkozni. A zsidók soha nem csukják be a szemüket imádság közben, de hirtelen behunytam a szemeimet és egy nagyon egyszerû imát mondtam: "Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene, ha ez igaz, hogy õ, akit ezek az emberek a Te Fiadnak mondanak, és tényleg van Fiad, aki valóban a Messiás, akkor rendben van. De Atyám, ha õ nem az, akkor felejtsd el, hogy beszéltem veled." Ez volt az elsõ imádság, amit 1942 óta elõször mondtam.

Óriási kõ gördült le a szívemrõl. A háború óta az elsõ alkalommal sírtam, és végre tisztának éreztem magam. Tudtam, hogy Õ valóságos és elfogadtam Õt, mint az én Messiásomat.

Amikor holocaust túlélõk megharagszanak rám azért, mert messiási-hívõ vagyok, csak szeretni tudom õket, mert tudom, mit éreznek. Én is ott voltam. Nem vitatkozom velük.

Berlini hívás

Egy nap telefonhívást kaptam  Sid Roth-tól. Éppen azelõtt kereste õt az egyik barátja, aki egy nagy berlini gyülekezet pásztora, és ezt mondta neki: - A legnagyobb berlini csarnokot fogjuk kibérelni, azt, amelyiket Hitler az összejöveteleire használt, és messiási-hívõ zsidókat keresünk, akik részt vesznek ezen az alkalmon.

Sid erre így felelt a pásztornak: - Már tudom is, ki lesz erre a legalkalmasabb ember - rám célozva ezzel. Amikor azonban engem felhívott, visszautasítottam.

Miután elhagytam Németországot, megesküdtem, hogy soha, soha többé nem megyek vissza arra az átkozott földre. Most pedig azt kéri, hogy menjek oda. Hogy merészeli ezt tenni? Hat hónapig gyötrõdtem, hogy elmenjek-e vagy sem. Kértem az Úrtól, hogy inkább pusztítson el, hogy vigyen a Mennybe, de oda ne küldjön vissza. Ám amikor imádkozni kezdtem, Isten szólt hozzám: igen, vissza kell menned és meg kell bocsátanod.

Végül megadtam magam. A férjemmel és négy másik hívõvel indultam útnak. Késõbb közölünk még sokan mások is jöttek. Ez, hogy már mondtam, hat hónapos küzdelmembe került. Emberek imádkoztak és böjtöltek értem.

Hatalmas rendezvény volt ez. Sok kiemelkedõ keresztény vezetõ volt jelen, mint Pat Robertson, Demos Shakarian és Pat Boone.

Beléptem abba a csarnokba, ahol Hitler kimondta, hogy a nácik ezer évig fogják uralni a világot; ez a hely most telis-tele volt fiatal németekkel. Sokan Dávid csillagot, zsidó csillagot viseltek a nyakukban, és izraeli zászlókat lengettek.

Amikor megláttam az amerikai vezetõket, akik közül néhányat ismertem is, és a Dávid csillagot és mezúzákat viselõ németeket, azt gondoltam, hogy ez lehetetlen. Aztán arra gondoltam: mit csinálok én itt? Uram, mit akarsz tõlem? Vigyél ki innen. Nem akarok németül beszélni. Helyesen cselekszem-e, vagy ezzel nem azt mondom-e a németeknek és a világnak, hogy tulajdonképpen rendjén van zsidókat ölni? Ezek a gondolatok gyötörtek mindaddig, míg beszélni nem kezdtem.

Szembesülni a nácikkal

Vasárnap hívtak fel a pódiumra, hogy beszéljek. Nem emlékszem a mondatokra, amelyek ki voltak nyomtatva. Nem emlékszem, hogy a megbocsátásról beszéltem volna. Miután azonban befejeztem a beszédemet, néhányan feljöttek hozzám a pódiumra; olyanok, akiket ebben az életben a legkevésbé akartam látni. Hajdani nácik voltak. Nyilvánvalóan arra kérhettem õket, hogy jöjjenek fel hozzám, hogy imádkozzam értük és bocsánatot nyerjenek. Nem emlékszem, hogy ezt mondtam volna, de elõttem álltak, és azt kérték, hogy bocsássak meg nekik. Meg tudok-e most is bocsátani nekik, így szemtõl-szembe, mint ahogy a pódiumról mondtam?

Ez volt az a pillanat, amikor ráeszméltem, hogy tényleg a megbocsátásról beszéltem. Azok közül, akik elõre jöttek, az egyik egy dachau-i õr volt. A büntetés volt a feladata. Amikor feljött hozzám és bemutatkozott, a testem meggörnyedt a fájdalomtól, ahogy ez az ember letérdelt elém. Arra kért, hogy bocsássak meg neki.

Igaz, hogy hívõ ember vagyok, mégis felfoghatatlan dolgokon mentem keresztül Dachauban és Bergen-Belsben. Nem tudják elképzelni azt a poklot, amit átéltem. Csak Isten kegyelme által voltam képes megbocsátani nekik a szörnyûségeikért, amiken gyerekfejjel átmentem.

Éppen indulni készültünk Berlinbõl, amikor odajött hozzám az egyik hajdani náci, akinek megbocsátottam és akiért imádkoztam. Azt mondta, hogy ez volt az elsõ éjszakája a háború óta, hogy tudott aludni.

Honnan veszed az erõt?

Egy másik alkalommal, amikor ismét Németországban voltam, rájöttem, hogy nem vagyok messze Bergen-Belstõl. Tudtam, vissza kell mennem. Egyszer, s mindenkorra el kellett temetnem Bergen-Belsent. Egy svéd házaspár jött velem, Susan és Gray, és egy Otto nevû német férfi, akik mindannyian hívõk voltak.

Egy idegenvezetõt kellett megkérdeznem, hogy hol állt a fõkapu. Nem ismertem rá a helyre, mert a barakkok mind leégtek. Tudtam azonban, hogy ha odavisznek, ahol a fõkapu állt, megtalálom a barakkok helyét. Csodálkoztam, hogy még ma sem nõ fû ott, ahol az elektromos vezetékek húzódtak. Nem számít, hogy hányszor ültettek oda füvet, nem nõtt ki.

Az idegenvezetõ egy listát adott azok neveivel, akik Bergen-Belsenben voltak. Megtaláltam rajta a nõvérem nevét, és a sajátomat is. Mi voltunk az utolsó transzport Bergen-Belsenbõl Dachauba. Akik ottmaradtak utánunk, mind meghaltak tífuszban.

Csak sírtam és sírtam. Egy ponton ordítani kezdtem Bergen-Belsenre: - Te meghaltál, de én túléltem! Én itt vagyok! Én túléltem!

Amint így kiabáltam, elkezdtem imádkozni Németország üdvösségéért, ás azért, hogy a németek meglássák a Messiás szeretetét és megbocsátását.

Egy ponton feltettem a kérdést: - Uram, hogyan imádkozhatok így, éppen itt, ebben a temetõben, ahol annyi leírhatatlanul borzalmas dolog történt velem?

Ahogyan imádkoztam, a velünk lévõ német férfi hangosan sírni kezdett. Odamentem hozzá és átöleltem, mire õ ezt mondta: - Hogyan tudsz értünk imádkozni, amikor mi ezt tettük veled? A családom is benne volt. Mi hoztunk téged ide. Hogyan tudod ezt megtenni? Honnan veszed az erõt? Honnan veszed az erõt?

Azután bocsánatot kért, és mind a négyen tovább sírtunk, és imádkoztunk egymásért és a németekért.

Meg kell bocsátanod

Ha úgy érzed, hogy nem tudsz megbocsátani valakinek, még akkor sem tudsz senkit úgy gyûlölni, mint ahogy én gyûlöltem a németeket. Kivették a gyomromat. Huszonhét operáción mentem keresztül, mielõtt Berlinbe érkeztem.

A gyûlöletnek van egy konkrét "lakcíme" a testedben.  A szeretet pedig nem vesz szállást egy testben a gyûlölettel. Amikor végül abbahagytam a gyûlölködést és a szeretet kezdett beköltözni, valami történt belül a testemben. Nem éreztem többé fájdalmat. 1981. óta nem volt több operációm, mert az Úr kivett minden mérget belõlem.

Rajtad kívül senki sem ismeri azt a fájdalmat, amin te mentél keresztül, és senki sem ismeri azt, amin én mentem keresztül. A gyûlöletre azonban nincs mentség. Meg kell bocsátanod. Fel kell hagynod a gyûlölettel.

Még csak nem is tõled függ az, hogy erõd legyen a megbocsátásra. Semmit sem tudsz tenni a saját erõdbõl. Az Úrhoz kell fordulnod, és Õ fogja megadni az erõt hozzá.

Sid Roth kommentárja:

Mi az a hatalom, amely lehetõvé teszi Rose Prince-nak, hogy megbocsásson azoknak a náciknak, akik megkínozták majdnem az egész családját?

Mi az a hatalom, amely egy másik asszonynak azt teszi lehetõvé, hogy megbocsásson annak a végzetes drogfüggõ embernek, aki baltával a férjét megölte? Elbeszélgettem ezzel a férfival, Frank Sherryvel. Két ember életét oltotta ki, öt másikat sebesített meg. Az egyik áldozat özvegye meglátogatta õt a börtönben. A gyilkos a földre sütötte a szemét szégyenében, amíg az özvegy beszélt. Az asszony természetfeletti megbocsátása Frank életét Isten útjára vezette. Mivel Frank azóta szabadlábon van, foglyok rehabilitálására szentelte életét, melyet ugyanezzel a természetfeletti erõvel tesz.

Ez Isten Szent Szellemének ereje. Isten szólt egy napról, amelyen megváltoztatja az emberi szívet, és új szellemet ad belé: "Új szívet adok nektek, és új szellemet adok belétek: eltávolítom testetekbõl a kõszívet, és hússzívet adok nektek..." Ezékiel könyve 36,26.

Ez az új Szellem, akit Isten belénk ad, lehetõvé teszi, hogy egy magasabb szintû életet éljünk és legyõzzünk minden félelmet. A több száz évvel Jézus születése elõtt íródott Jeremiás könyve, a 31,30; 33-ban (31,34 más fordításokban) megjövendölte, hogy lesz egy új szövetség, amely nemcsak azt eredményezi, hogy Isten nem emlékezik meg többé a bûneikrõl, hanem azt is, hogy megismerjük Õt!

Képzelj el egy Istennel való bensõséges kapcsolatot. Hallhatod a hangját. Megtapasztalhatod a szeretetét. Tudom, hogy ez igaz, mert ismerem Õt és tudom, hogy az a vágya, hogy ami értem megtett, azt érted is megtegye.

 (részlet Sid Roth könyvébõl...)