Drága testvérkém!
Engedd meg hogy testvérnek szólítsalak, hiszen hogy itt a földön mindannyian testvérek vagyunk, csak jól elfelejtettük már ezt. Szeretnék elmesélni neked egy történetet, a történet az enyém, és nem sokon múlott ,hogy nem a síromnál végzõdött.
Normális gyerekkorom volt, tehát a szüleim csak normális mértékben rontották el a nevelésemet.
Szabadságra neveltek, mármint arra, hogy felõlük dönthetek önállóan mindenben, csak ne okozzak túl sok problémát nekik. Nõttem, nõdögéltem ,és az iskolában is megtanítottak fontos dolgokra, pl. hogy nem igazán érdekes, hogy ki vagyok, miket gondolok, csak az érdekes, hogy vissza tudom-e mondani, amit bemagoltam.Tudok-e észrevétlenül viselkedni az órákon, és csak egy jegy vagyok, semmi más. Amit a jegy mutat ,annyit érek. Azután jöttek a barátok, közöttük is észre kellett vennem hogy jobb ha nem hozakodok elõ a belsõ lényem dolgaival, sokkal többre megyek, ha meglátom mi a trendi, mit szeretnének látni, hallani, és azt mutatom inkább. Ahhoz hogy befogadjanak, jobb volt úgy viselkedni, mint a többség. Szerelmi viszonyaimban is egyre értek a csalódások, valahogy ami kialakult, mindig szegényebbnek, fénytelenebbnek tûnt annál, mint amit a szerelemrõl a lelkemben álmodtam. Sok próbálkozás után beletört az álom a valóságba, nem álmodtam, alkalmazkodtam. Nem vártam már a csodát. Aztán óriási csalódás ért a rideg valóságon belül is, becsaptak, elhagytak, kihasználtak. Úgy éreztem, vérzik mindenem és akkora a vérveszteség ,hogy soha többé nem tudok életre kelni.
A "semmiresevagyokjó" érzés állandó társammá szegõdött, biztos lettem abban, hogy az élet rettenetes, nincs benne szép, de legkevésbé én. Se helyem, se értelmem a világban. Aztán különös emberek közé keveredtem, akik szemébe ugyanezt a mélységes semmit láttam. Barátaim lettek, és együtt voltunk már a „világ szemete”. Drogot használtak, és mindig azt mondták, ez segít elviselni a nagy mocskot ,ami körülvesz minket. Elõször féltem még, aztán már nem. Arra az idõre, amíg heroint használtam tényleg feloldódott minden gátlás, minden félelem, sõt szinte teljesen mindegy volt minden körülmény. Rózsaszín, meleg, puha, könnyû 3-4 óra. Szép, csak az órák végén a hányásomban ébredtem fel, és a rémek még erõsebben bántottak, fájt, remegett, bántott minden. A hang bennem, ami azt követelte, hogy vegyek és szúrjak magamba heroint, nagyon hangos volt, lassan túlkiabált bennem minden más hangot, és maradt az egyetlen hang, amit képes voltam meghallani. Azt, ami eddig sejtettem,-hogy semmi szép, és semmi jó nincsen bennem - a tükörbe nézve már teljes bizonyossággal tudtam. Nem lehetett tovább hazudni ,hogy amit teszek az jó, mert ketten meghaltak mellettem emiatt, (na ezt a valamit azért, amikor a barátod meghal melletted, nem lehet elnyomni a legdurvább droggal sem) és látnivaló volt, hogy én is, sõt mind ide tartunk. Furcsa, de abban a helyzetben a halál szinte kívánatos, olyan messzire kerül az ember az igazi élettõl. Nem tudom mi adott erõt, hogy kirohanjak ebbõl a megszokott rendszerbõl, de megtettem. Elbújva minden szem elõl hónapokra. Átestem a fizikai elvonáson. Iszonyú kínokat élt át a testem, de viszonylag hamar elmúlt. Ami utána következett, az nehezebb volt bárminél. Szembe kellett néznem az eddig szõnyeg alá söpört depresszióval, a kilátástalan ,és addigra már tényleg minden értelmét vesztett élettel. Az én életem, az én életem, az én életem, napokig ízlelgettem a mondatot, hogy van ilyen, nekem van életem, még nem haltam meg, VAN ÉLETEM! Lassan és szürkén indult, kopottan, csikorogva, és nehezen. Lapátonként kellett elhordani a mocsokból épített hatalmas kupacot ,amit addig összehordtam. Viszont egy napon, emlékszem a strandon történt, sütött a nap, a víz csillogott, elkapott az érzés, hogy IGEN! VAN ÉLETEM ÉS EZ AZ ÉLET JÓ! Nem tudom mitõl jött ez akkor, de velem maradt és segített. Szereztem munkát, lakást, a létezés alapfeltételei újra megteremtõdtek. Vidámabb lettem, ezt észrevették az emberek is, és egyre több szintén vidám barátom lett. Könnyebben vettem már a dolgokat, nem éreztem tragédiának, ha elrontok valamit, úgy éreztem a legrosszabbon túl vagyok már, a halál torkából visszajöttem, és nekem már senki, semmi újat nem tud mondani. Erõs lettem, egy jó nagy erõs ego. Önzõ lettem, nosza ide nekem a minden jót, hiszen annyit szenvedtem már, most, hogy végre tudok örülni, MINDEN élvezet jár, és kell nekem. Azt hittem, hogy ez a gyógyulás, hogy leküzdöttem minden rémet, és a világ vissza is igazolt. Az önzést, az énközpontúságot nálunk az anyatejjel szívhatod magadba, errõl szól a reklám. Ha önzõ vagy, és mindent megteszel magadért, sikeres leszel. Kiváló tanulója, és hirdetõje lettem ennek az önzési mozgalomnak. A drogokkal befejeztem, már „csak” füvet szívtam, teljes megnyugvással, hiszen ez csak lágy szer ,ráadásul úgy tûnt ez már lassan a kultúra része, nem több, nem más ,mint egy pohár bor a vacsorához. Aztán valahogy lassanként megváltozott minden. Más színben kezdtek el feltûnni a dolgok. Addigra berendezett felnõtt életem sokak által irigyelten „sikeres” volt. Mindig nevettem, ha másként nem ment, hánt kínomban. Kulturális káosz, amolyan „mindentbele” típusú érdeklõdés a természetfölötti iránt, a sokféle alannyal folytatott felszínes, szerelmet utánzó viszony, a divatos kábítószerfogyasztási, beszéd ,és viselkedési stílus. Szuperlaza. Ezekbõl állt össze a személyiségem. Vonzó volt, hogy mindent és mindenkit megkaphatok, csak pozitív hozzáállás kérdése. Nevetni, csak nevetni könnyedén mindenen. Tudod, talán pont a nevetést hallottam meg elõször, megütötte fülemet, idegen volt, oda nem illõ, fülsértõ. Igen fülsértõ volt már nekem is, hogy nevetek az embereken ,akiket kihasználok, bíztatom õket kedélyesen, nevessenek õk is, ha már így jártak, hiszen egy nagy játék az élet! Megbízhatatlanná váltam, semmiért nem vállaltam a felelõsséget, ha valakivel megbeszéltem valamit, akkor nagyrészt biztosra vehetõ volt, hogy nem állom a szavam. Nevettem hát kifogások helyett. A füvet szívtam, szívtam rendületlenül. Évek kellettek és a csömör, mire ráébredtem ,hogy kényszer maradt ugyanaz, csak az anyag finomodott. Rab voltam, egy szokás, egy vágy, egy tevékenységi kör rabja. Nevettem az ellen is, felismerve ezeket, jobb híján magamon, a gyengeségemen. A tény, hogy egyre kevésbé ringattam magam hazugságba, önmagába nem segített. Beteg is lettem az utolsó évben, súlyos volt, elborított a félelem és fájdalom. Nem fogod kitalálni mit tettem hogy erõs maradjak,… nevettem, hátha minden körülményt kinevethetek. Aztán egy este találtam egy régi magnószalagot, saját 14 éves énem gondolataival. Visszahozta az érzéseket, a hangulatot egy pillanat alatt. Nem volt abban semmi harsány, semmi laza, semmi nevetés. Komoly, szemlélõdõ megállapítások a világról, az egymástól szeretetet kolduló emberekrõl, ilyesmik. Döbbenten hallgattam ezt a tiszta, szomorkás bölcsességet, és most elõször nem volt kedvem nevetni, hanem a hányingerig összezavarodott bennem minden. Milyen messzire kerültem ennek a lánynak a tisztaságától, és vajon kaptam-e választ a nagy forgatagban az akkor elõször feltett kérdésekre: ki vagyok, és mi a szerepem a világban? Rémülettel töltött el a gondolat ,hogy 15 éve, kis szobám magányában magnóra rögzítve a borongós filozofálgatást, gazdagabb voltam, mint így most habzsolva minden élvezetet, önállóan és „sikeresen” felépített életemben.. Milyen üres is lettem, én akinek mindent szabad… A döbbenet után nem történt az égvilágon semmi, én sem változtam vissza, túl rég óta ment ez már így, talán még több füvet szívtam, hogy valahogy elfelejtsem a szorongást, amit gyerekkori magam emléke okozott. A betegség sem múlt el, további fájdalmakat és kétségbeesést okozott, próbálgattam a természetgyógyászat különféle ágazatait. Tudtam ,hogy felsõbb régiókból várok segítséget, de istenképem olyan szinte olyan zavarodott , összemosódott, torzult volt, hogy azt nem tudtam csak, hol és hogy keressem. Lesoványodva, de nevetve talált rám az a nap, amikor egy kedves lánnyal találkoztam. Éreztem közöttünk valami erõs közelséget, sokat beszélgettünk. Árva szót nem beszélt nekem a hitérõl, vagy hasonlóról, de amikor elváltunk õ talán belátott a nevetõ álarcom mögé, és fohászt mondott a szívében Istennek, énértem… Senki nem tudja a Teremtõ titokzatos útjait, csodálnivaló hangját az emberhez, de biztosan tudom, hogy Istenem aznap elért engem. Este kijöttem a szobámból, és a nappali szõnyegén térdre kellett esnem attól, amit éreztem. Jelen volt a szobában a tisztaságnak, a gyengéd szeretetnek valami olyan hatalmas ereje, amit nem tapasztaltam még soha. Nem nevettem. Sírtam. Órákon át, ahogy olvadt a jéghegy, ami a szívem köré fagyott az idõk során. Nagyon más színben láttam most a múltamat, megláttam hogy az igaz szeretet ellen micsoda tengernyi bûnt halmoztam, mennyi kárt tettem mások szívében, ó hogyan is élhettem így, ilyen keményen. Tudom Isten beavatkozása volt ez, az õ kegyelme kell az ilyen másféle látáshoz. Éreztem a jelenlétét, szóltam hozzá, kapcsolatban voltam vele, bár nem konkrét szavak voltak ezek. Inkább az érzések, a hála, és a könnyek artikulálatlan imája. Tudtam, hogy ennyi elég, hogy érti, és megbocsát. Hogyan, és mi módon kapcsolódik a szellemi világ az emberhez, nem tudom, de ott ,akkor, azon az estén rengeteg információt kaptam, kegyelemrõl, örökkévalóságról, végreérhetetlen szeretetrõl, végtelenségrõl, a teremtõ Istenrõl. Mint amikor az anyja felveszi a síró csecsemõt, ha nem mond is szavakat, a mozdulat ,ahogy szívére öleli BESZÉL: elmondja, nem vagy egyedül, itt vagyok veled, enyém vagy, óvlak, gondoskodom rólad, olyan fontos vagy nekem, hogy soha többé nem hagylak el. Szívem értette ezt a beszédet, ettem, ittam az angyali üzenetet, elmerültem a szeretetben.
Látszólag nem különbözött ez a reggel a megszokottól, kisírt, bedagadt szemmel, és olyan furcsán nézegettem a világot, mintha most látnám elõször, de én belül tudtam, hogy valami örökre más lett, és különös, de én itt, és most tiszta vagyok! A hét végén eljutottam egy keresztény gyülekezetbe, és megint csak sírva, de nevetve is felfedeztem hogy õk is érzik, õk is tudják, látják, hallják ugyanazt az Istent ,aki engem megtalált. Énekeltek, imádkoztak, hálát adtak az életért, a megváltásért, dicsérték Istent jóságáért, szépségéért, hatalmáért, szentségéért. Elõször hallottam ezeket a dalokat és imákat , elõször került elém a Szentírás, de különös módon értettem mindent. Értettem hogy az Isten szeretett fia Jézus, emberré lett értünk, helyettünk viselte a szégyent, a bûnt a büntetést. Alázatosan és csendben, saját magát feledve mindannyiunkért szenvedett iszonyú kínokat. Ezt vállalta a bûnbeesett emberekért, hogy értelmét, életét a gonoszság karmából kiragadja, hogy megértsük végre jóakaratát, kegyelmét, szeretetét. Vállalta Istenként, halhatatlanként a halált. Õrá nézve lett patyolat a lelkem, távol lett a sok szenny amit okoztam, és örök az élet amelyet élek.
Dicsõség a magasságban neked Atyám!
Így történt hát, ismert, szeretett, meghalt értem, megkeresett, és el nem enged. Azóta több mint egy év eltelt, és napról- napra új csodát nyit ki elõttem, hogy lássam, ha hallgatok a szavára az utazás végtelen, az élet titkainak ismerete egyre mélyebb, és egyre magasabb, az élet szent ,és örök azoknak ,akik felismerik.
Az életem, a cselekedeteim, a barátaim, a gondolataim kicserélõdtek azóta. Én odaadtam Jézusnak a szívemet, és õ munkába vette, alakítja, felhasználja. Nem mindig könnyû és fájdalmaktól sem mentes, amikor a régi hozzánk nõtt szerepek, emberek, és gondolati sémák szakadnak le rólunk, de nincs ,és soha nem is lesz visszaút, mert ahogy tisztul az emberi lélek, úgy lesz egyre igazibb, sokkal inkább isten-képmás, más szóval színlelések nélküli önmaga. Az elsõ hetekben annyira lefoglalt a lelki gyógyulás, hogy alig kaptam észbe, hogy a testem mióta nem gyötrõdik a fájdalommal, hogy Isten meggyógyította „mellékhatásként” a testemet is. Köszönöm Atyám hogy visszaadtál mindent amit én elherdáltam, és minden börtöncellámon letörted a zárat, minden sötétben ott vagy hogy fényem legyen, hogy terved van velem és véghez is viszed.!
Ennyi a történet kezdete, imátkozom hogy meríts belõle vigaszt, gyógyulást, és ami a legfontosabb, hitet, reményt szeretetet! Legyen ez az a nap amikor elfogadod az õ szeretetét, szögekkel átütött, feléd nyújtott kezét…
Errõl a történetrõl Folk Iván egy 20 évvel ezelõtti verse jutott az eszembe, ha kiváncsi vagy rá itt elolvashatod :) szerkoadmin
Szóljon hozzá!
Köszönjük