Lilli

Kisebb-nagyobb kihagyásokkal mintegy fél éve járok kórházba betegeket látogatni. Az alábbiakban erről a misszióról és saját tapasztalataimról szeretnék beszámolni, illetve bátorítani téged, hogy lépj be te is ilyen vagy ehhez hasonló szolgálatokba.

Egy hívő barátnőmmel kezdtünk el elfekvő (hivatalos nevén: belgyógyászati illetve krónikus belgyógyászati és rehabilitációs) osztályokra járogatni. Itt főleg idős emberek fekszenek, akiknek a többsége élve már nem kerül ki innen.

Az "ötlet" onnan jött, hogy pár éve a nagymamámat látogattam meg egy ilyen helyen. Első pillanatra sokkoló volt a látvány: egy körülbelül 12 ágyas kórteremben feküdt több idős asszony társaságában. Volt, aki még egész jó állapotban volt: felkelt, járkált; akadt viszont, aki csak ott feküdt és vegetált, mint egy élő-halott. Az egész helyen reménytelenség, kilátástalanság, sivárság uralkodott, mintha a halál szelleme uralta volna a terepet. Utóbb rájöttem, ez valóban a halál szelleme volt. A döbbenetem csak néhány pillanatig tartott, majd az a gondolat fogant meg bennem, hogy nekem itt dolgom van. Annyira vágytam, hogy ezeket a szükségeket, amik itt vannak, betölthessem! A reménytelenségbe reményt akartam vinni: Isten szeretetét, világosságát, erejét, vigasztalását!

Pár évig ez a vágyam csak magamban érlelődött. Nem éreztem elég bátorságot, érettséget arra, hogy tettekre is váltsam; meg nem is ismertem olyanokat, akikhez csatlakozhattam volna ebben a szolgálatban. Pár év telt el azóta, és Isten nagyon megerősített, bátrabbá tett, és elkezdtem lehetőségeket keresni, hogy másokhoz csatlakozzam. Nem igazán jött össze. Aztán a gyülekezetemben egy fiatal lány mesélte, hogy engedélyt kért egy gyermekotthon igazgatónőjétől, hogy ott a fiatalok felé szolgálhasson. Annyira inspirált ennek a lánynak a bátorsága, hogy bennem is megmozdult valami: ha másokhoz nem tudok csatlakozni, kezdjem el én magam. A gyülekezetem egy másik tagjának is meséltem erről a missziós vágyamról, ő pedig - mivel ő is szívén viseli a betegek sorsát - csatlakozott az ötlethez. Egyébként ketten már korábban is látogattunk meg ismerős betegeket kórházban, úgyhogy elhatároztuk, felkerekedünk.

Amikor elkezdtünk betegeket látogatni, volt bennem némi félsz, vajon mit fognak szólni a betegek, az ápolók, a látogatók. Hogy talán ki fognak minket utasítani, meg azt vágják a fejünkhöz, hogy mit képzelünk magunkról, zaklatjuk itt a betegeket. De nem ez történt. Voltak persze, akik nem kértek belőlünk; ilyenkor nem erőltetjük a dolgot, hanem kedvesen továbbállunk. Sokan viszont érdeklődve hallgattak minket és igenis kértek Istenből. A beszélgetések kapcsán az volt számomra megdöbbentő, hogy amikor megkérdeztük őket, mi lesz a haláluk után, fogalmuk sem volt róla, pedig sokan közülük jártak régebben hittanra, apácákhoz, istentiszteletre, templomba - ki hova -, tehát hallottak valamit Istenről. De úgy látszik, nem eleget: üdvbizonyosságuk ugyanis egyiküknek sem volt.

Mit is csinálunk a kórházban? Elmondjuk az örömhírt, hogy Jézus Krisztus meghalt értük, és a Benne való hit által van bűnbocsánatuk és örök életük Isten szerető közelségében. Imádkozunk azokért, akik engedik, olvasunk a Bibliából, hagyunk ott írásos keresztény anyagokat, Bibliából vett részeket, hogy a rengeteg szabadidejüket ne csak pletykalapok olvasásával töltsék. Meg is hallgatjuk őket, volt, aki elmondta életének történetét, fájdalmait, tragédiáit. Ilyenkor arra törekszünk, hogy ne hagyjuk beleragadni az illetőt a múltba, inkább Istenre összepontosítson; ne a fájdalmakra, a rossz dolgokra koncentráljanak, hanem Krisztusra nézzenek, aki a hitünk elkezdője és bevégzője. Persze a sok éves-évtizedes gondolkodásmódokat, berögződéseket nem lehet egy pillanat alatt megváltoztatni. Ezért is fontos, hogy rendszeresen járjunk hozzájuk, és folyamatosan halljanak, tanuljanak, olvassanak Istenről és Istentől.

Az egyik alkalommal, amikor felolvastam a Bibliából, olyan érzésem vagy gondolatom támadt, hogy ez olyan, mint fénysugár az éjszakában. Az alábbi igevers jutott erről eszembe: Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága (Zsoltárok 119,105). Isten világosságát visszük el ezekre a sötét, reménytelen, kilátástalan helyekre!

Időközben akivel elkezdtem kórházba járni, más területen folytatta tovább a szolgálatát. Korábban azt gondoltam, egyedül biztos nem mennék el kórházba missziózni, de amikor kiderült, hogy ő már nem jön, az volt bennem, hogy ez nem fog engem megakadályozni a szolgálatban: ha Isten hív, én akár egyedül is folytatom. És néhány alkalommal tényleg egyedül mentem el. Ez is azt bizonyítja, hogy Isten meg tud szabadítani a félelmektől, kishitűségtől. Ő óriási dolgokat akar rajtunk keresztül elvégezni. Sokkal nagyobbakat, mint amit mi kérünk vagy elgondolunk (Efezus 3,20)! Mérhetetlenül nagy az Ő hatalma és ereje rajtunk, hívőkön (Efezus 1,19)! Isten időközben hozott elém másokat is, akik csatlakoztak hozzám, illetve érdeklődtek a kórházi szolgálat iránt. Az egyikük egy fiatal, pár hónapja megtért lány. Az ő példája is azt mutatja, hogy nem kell évekig "várni" a szolgálatra - ahogyan én tettem -, Isten a friss megtérőket is tudja és akarja használni. Az is nagyon jó, hogy a szomszédos osztályokra más keresztények is járnak, így ilyen értelemben sem vagyok "egyedül".

A kórházban többféleképpen reagálnak az emberek. Vannak, akik először gyanakvással méregetnek, kik is vagyunk, mit is akarunk. Aztán elkezdünk beszélgetni, és többen kérik, hogy jöjjünk máskor is. Olyan is akad, aki pozitívan fogad először, aztán legközelebb meg nem akar beszélgetni (például azért nem, mert éppen nincs jól vagy valami egészen más okból). Olyan is előfordult, hogy valaki igen ellenséges volt az elején, de aztán látta, hogy a szobatársaival milyen jól elbeszélgetünk, és legközelebb ő maga kért tőlünk keresztény anyagokat olvasgatni. Valakivel inkább "hétköznapi" dolgokról lehet beszélgetni, de azért itt is igyekszünk Isten dolgait "belecsempészni' a beszélgetésbe, és olyan is akad, aki alig várja, hogy a Bibliából felolvassunk neki - mert ő maga a rossz látása miatt nem tud olvasni. Tehát teljesen különbözőek az emberek, sőt még ugyanazon ember reakciója is változó. De mindezek nem kell, hogy eltántorítsanak minket.

Az a vágyam, hogy a hívők ellepjék azokat a helyeket, ahol ilyen nagy szükségek vannak: a kórházakat, börtönöket, gyermekotthonokat, iskolákat, idősek otthonát, és elérjék a hajléktalanokat és prostituáltakat is. Meneküljenek meg lelkek Isten országa számára! Ismerjék meg az emberek, hogy milyen is Isten valójában. Hogy Ő csodálatos közelségbe jött az emberhez, és Ő bennünk akar élni és rajtunk keresztül akar megnyilvánulni! (János 14,17;23)

Szeretnélek bátorítani, hogy kezdd el Isten akaratát megismerni azzal kapcsolatban, hogy milyen szolgálatra hívott el. Ha már tudod az elhívásod, kezdd el te is vagy csatlakozz másokhoz. Ha még nem tudod, keresd az Ő akaratát, és járj abban a világosságban, ami most a tiéd. Ha szeretnél csatlakozni hozzánk a kórházmisszióban vagy csak eljönnél megnézni, milyen is ez, szabad a pálya. Gyere, mert nagy szükségek vannak! Vagy akár te is elkezdheted egy másik kórházban. Annyira jó lenne, ha minden kórházba eljutnának élő hitű keresztények! Ha esetleg tanácsra van szükséged vagy kérdésed van, hogyan kezdj hozzá, szívesen segítek, írj!

Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és tisztán megőrizni az embernek önmagát e világtól. Jakab 1,27

Címkék: kórház | misszió | kórházmisszió | beteglátogatás | betegek látogatása